„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/



2016. február 24., szerda

Becca Fitzpatrick - Black Ice – Tükörjég

Britt Pheiffer felkészült, hogy hátizsákkal hódítsa meg a Teton-hegységet – arra azonban nem készült fel, hogy a gondolataiban még mindig kísértő exbarátja is csatlakozzon hozzá. Mielőtt Britt tisztázhatná magában, mit érez Calvin iránt, egy váratlan hóvihar miatt menedéket kényszerül kérni egy hegyi kunyhóban. A jóképű, segítőkész lakók azonban szökésben vannak. Túszul ejtik és arra kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Britt tudja, életben kell maradnia, hogy Calvin megtalálja. A helyzetet tovább bonyolítja, amikor Britt rábukkan egy korábban itt elkövetett gyilkosságsorozat vérfagyasztó bizonyítékára – ami őt magát is célponttá változtatja. 
Azonban semmi sem az, aminek látszik, és mindenki titkolózik – még Mason, az egyik emberrabló is. A kedvessége zavarba ejti Brittet. Mason vajon ellenség? Vagy szövetséges?




Becca Fitzpatrick személyéről talán a legtöbbünknek a Csitt, Csitt sorozat ugrik be. Én is olvastam, és kedveltem is a könyveket annak idején, sőt a második részben elég sokat borzongtam is. A Black Ice azonban többszörösen lekörözi a sorozatot szerintem. Egyrészt kaptunk egy remek helyszínt, a sűrű, havas és állandó veszélyekkel fenyegető erdőt, amiben ráadásul túlélnie kell a főszereplőnknek; egy jól megírt alapsztorit az elrabolt lányokkal és titokzatos szereplőkkel és aztán izgalmas fordulatokat. Voltak természetesen hibái a könyvnek, de engem a történettel teljesen megvettek. Néha bizony úgy éreztem, hogy nem is egy Vörös Pöttyös könyvet olvasok (amiről tudjuk, hogy 14 éves kortól ajánlják), hanem egy hátborzongató thrillert, ami mondjuk éppen egy Gyilkos elmék részre hasonlított, és aminek néhány epizódja, valljuk be még anyukám idegeit is kikészítheti. Nem csoda tehát, hogy vasárnap éjjel mindenféle szörnyűséget álmodtam, ami lehet a könyv miatt volt, lehet, hogy nem, de annyi biztos, hogy nem akartam lekapcsolni a tévét az éjszaka.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy az egész könyv 16-os karikás, de volt egy-egy rész, ami kifejezetten nem tett jót a lelkivilágomnak, sőt már maga a helyszín, a külvilágtól elzárt erdő is egy tipikusan olyan hely, ahol a legtöbb horrorfilm (és könyv) játszódik, szóval, ahogy láttuk is tökéletes egy sorozatgyilkosnak. Nade, kezdjem inkább az elején. Britt és barátnője a tavaszi szünetet a erdőben töltik Korbie-ék nyaralójában. Britt remekül eltervezte, hogy minden nap sok időt töltenek a szabadban, túrázni fognak, és erre a 8 hónap alatt fel is készült rendesen. Be akarta bizonyítani exének, Calvinnak - aki szakértő a témában -, hogy ő igenis képes túlélni az erdőben. Főleg, miután megtudta, a fiú is velük tart majd a hegyekbe, hogy valaki vigyázzon rájuk. Nagyon hamar kiderült, hogy milyen nagy szerencse az, hogy Britt ilyen felkészülten vágott neki az ismeretlennek, ugyanis rögtön az elején egy olyan akadállyal, amire nincs befolyásuk - az időjárással - kell megküzdeniük. Miután Korbieval hóviharba keveredtek és elakadtak a kocsival, gyalog kellett továbbindulniuk. És ahogy a fülszövegből is kiderült, amit először menedékként hittek, az nagyon hamar egy veszélyes helyzetbe keverte őket, ugyanis a faházban, ahova nagy nehezen eljutottak, talán több veszély várt rájuk, mint kint a hideg erdőben.



Innentől kezdve már nagyon nehéz úgy írnom a sztoriról, hogy ne áruljam el magamat. Annyit viszont elmondhatok, hogy az egyik gondom a könyvvel kapcsolatban Korbie volt, Britt legjobb barátnője, és exének húga volt. Oké, tudom én, hogy nagyon sokszor az ilyen sztorikban a legjobb barátok/barátnők általában gyengébbek és lököttebbek, mint a főszereplő, azért ugyebár, hogy a hősnő erősebbnek és keményebbnek tűnjön. Korbie azonban szörnyen idegesítő és ostoba volt, lehetetlen volt elviselni a hiszijeit, még akkor is, ha tényleg csak a történet elején, és egy-egy visszaemlékezésben volt jelen. És ha már felhoztam. E visszaemlékezések segítségével betekinthettünk Britt és Calvin közös múltjába. Britt megmutatta nekünk, hogy gyerekkorától kezdve szerette fiút, mondhatni ő uralta az egész életét, megtudtuk, hogyan jöttek össze, milyen Calvin kegyetlen édesapja, és persze kiderült, miért szakítottak. 

Természetesen, ha már felhoztam a könyv egyik kulcsférfiszereplőjét, akkor írnom kell a már fülszövegben is említett titokzatos Masonról is. Valóban a titokzatos a kulcsszó jelen esetben, ugyanis Mason személyiségjegyeinek változatai folyamatosan ugráltak a könyv során, a játékostól, a rideg, megközelíthetetlenen át a védelmezőig. Mason, vagy mondhatnám, hogy Jude karaktere nagyon összetett, és igazából a jellemvonásainak ez a kiismerhetetlensége volt az egyik nagy erőssége a könyvnek. Ráadásul Jude nagy hatással volt Britt karakterének a fejlődésére is, a visszaemlékezésből megismert örökké másokra támaszkodó lányból egy igazi túlélő lett. Többek között ezért is kedveltem meg Brittet is, habár azért, ha teljesen őszinte akarok lenni, volt néhány idegesítő húzása, és - főleg a vége felé - idegesített, hogy nem látja fától az erdőt (csak hogy a témához illően fogalmazzak.) 


Összegezvén, nekem mindenképpen nagyon tetszett Beccának ez az új oldala, hiszen valóban egy jól kitalált történetet alkotott meg, idegfeszítő jelentekkel és érdekes fordulattal. Habár sajnos nekem (biztos bennem van a hiba) nem volt annyira váratlan a könyv csattanója, mert kb. a felénél már rájöttem, hogy ki a gyilkos. ( tényleg túl sok Gyilkos elméket nézek!). Lehet azért van ez így, mert én nem egyszerűen csak úsztam a történet áradatával, hanem direkt kerestem az apró nyomokat és utalásokat a gyilkos kilétére. A másik problémám pedig a könyv végével volt: a komor és rideg felvezetés és eseménysorozatok után szinte zavart a végén a rózsaszín ködfelhő ami Brittet és párját körülvette. Mert jó oké találjon egymásra a szerelmespár, hiszen valójában mégis csak egy YA sztoriról van szó, de akkor is, túl sok volt ez nekem: mintha 3 sötétben töltött nap után hirtelen felkapcsoltak volna egy reflektorlámpát! Nagyon klisés lett a vége. Pedig ismertek, romantikapárti vagyok. 

Értékelés: 5/4.5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése