Lisa Genova - Megmaradt Alice-nek

A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.

Már nagyon régóta terveztem elolvasni ezt a könyvet, és amikor tavaly még filmet is készítettek belőle, csak még jobban tudatosult bennem az érzés, hogy nekikezdjek. Mivel azonban a könyv egy nagyon nehéz témát dolgoz fel, úgy éreztem, hogy szükségem van egy bizonyos lelkivilágra, egy olyan erős hozzáállásra, hogy végig tudjam vinni a történet. Én mindig is úgy gondoltam, hogy az Alzheimer-kór az egyik legalattomosabb, legszörnyűbb betegség a világon, hiszen nemcsak a beteg életét, az agyát teszi tönkre teljes mértékben, hanem a családét, hozzátartozókét, és aztán a következő generációét is. Hiszen ha valaki megörökli ezt a betegséget a családban, akkor 100 százalék eséllyel megbetegszik az élete során... A könyv végezetével pedig csak még jobban megerősödtek az ismereteimet abban, hogy milyen kegyetlen betegség az Alzheimer-kór. Így nem hazudok, ha azt mondom, hogy rettenetesen nehéz olvasmány.

Alice Howland egy hihetetlenül okos és intelligens és nagyon leleményes nő, a Harvard Egyetem pszichológia professzora, a kollégái és a diákok felnéznek rá, hiszen rendkívüli tehetség a szakmájában, rengeteg díjat és elismerést tudhat maga mögött. Azaz egyáltalán nem mondható egy átlagos asszonynak. Férje szintén intellektuális, egy cipőben járnak, mindketten professzorok, kutatók, és mindketten a munkájuknak élnek. Így tehát Alice-t nem igazán zavarja, ha férje, John sokat dolgozik, utazik, hiszen ő is ugyanezt teszi. Míg egy napon minden megváltozik, amikor is Alice egy általa tartott előadáson - a nő, aki eddig mindig szenvedélyesen beszélt, és fejből tudta az előadása szövegét - hirtelen elfelejt egy szót. Ez volt az első ,,baki", ami megtörtént vele, és innentől kezdve már nem volt megállás.

Azt biztos, hogy sokat tanulhattam a könyvből. Elképesztő volt látni, hogy mire képes az emberi agy, milyen változásokon megy keresztül az idő során. Én mindig úgy gondoltam, hogy az Alzheimer-kór arról szól, hogy az ember folyamatosan elfelejt dolgokat, míg végül már teljesen elveszti az emlékezetét. Pedig ennél sokkal többről van szó: megtudtam például, hogy van úgy, hogy a beteg nem is felejti el a szót, ott lebeg az elméjében, de egyszerűen képtelen kimondani. Aztán ott van a tájékozódási képesség elvesztése, a térlátás romlása, akár hallucináció, a dühkitörések, vagy akár a depresszió mind-mind velejárói. De ami legjobban szíven ütött, hogy Alice olyan sokszor képben volt a történet során, csak egyszerűen nem volt képes kifejezni önmagát, vagy nagyobb csoportban felvenni a lépést a beszélgetés fonalával. De sokszor jelen volt és csöndben, magányosan figyelt, mint valami kívülálló a saját és családja életében.

Az, hogy az írónő Alice szemszögéből szőtte a történetet nagy bátorságra vallt és rengeteget adott a könyvhöz. Így mi magunk is jobban megérthettük azt a folyamatot, amin Alice-nek át kellett mennie. Ezáltal Alice szenvedése és hanyatlása sokkal reálisabbá vált. Köszönhetően annak is, hogy rengeteg jelenetet úgy írt meg Lisa, mintha egy teljesen normális hétköznapi cselekedet lett volna, aztán pedig a végén robbant a bomba és az értelme teljesen kifordult. Egy Alzheimer-kóros beteg életébe ilyen nagy mértékben belátni egyszerre volt lenyűgözően valóságos és szívfájdítóan kegyetlen.

Lisa Genova remek írónő. Amellett, hogy hihetetlen nagy szakmai háttérrel és tudásanyaggal rendelkezik, még csodás stílusban is írta meg a könyvet. Ráadásul igazán életszerű karakterekkel. Vegyük csak a főszereplőnket Alice-t egy kicsit jobban górcső alá. Én, miután letettem a könyvet, egy kicsit jobban belegondoltam, hogy miért pont egy ilyen karaktert választott az írónő. Hiszen - ahogy említettem - Alice nagyon okos, ráadásul egész éltében egészségesen élt, kilométereket futott naponta, tehát mondhatni, hogy egy ,,tökéletes" alanya az emberiségnek. Mégis pont ő lett beteg, ráadásul korai típussal, hiszen még csak 50 éves volt. Nekem egy kicsit olyan érzésem volt, mintha Lisa tanítani akart volna minket. Hiszen Alice-nek - aki hihetetlen sikereket ért el a munkája terén - otthon annál inkább gondjai voltak, még akkor is ha ők ezt nem vallották be maguknak. John és ő mintha csak lakótársak lettek volna, mindketten a munkájuknak éltek. Aztán a három gyerekük közül kettő Alice szerint nagy karriert ért el, Anna ügyvéd volt, Tom pedig sebész. Harmadik lányuk Lydia viszont mindig gondot okozott Alice-nek. A lány nem akart egyetemre menni, helyette  a színészkedést vállalta, és ezt persze Alice nem vette jó néven, ez állandó vita volt a családban. Alice betegsége azonban teljesen megváltoztatta az egész család szerepét, a szerepek újra felosztódtak, átértékelődtek.

Ebből következik az a kérdés, hogy hogyan viselkednek az egyes családtagok egy nemvárt, és nehéz esemény során. Akitől a legnagyobb támogatást várnánk, az lesz a leggyengébb láncszem, aki egyszerűen képtelen szembenézni a változással, vagy jelen esetben a betegséggel. Akiről viszont azt gondolnánk, hogy nemtörődő, ő lesz végül Alice legnagyobb támogatója és segítője. Persze nekem és senki másnak sincs joga bárkit is elítélni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi magunk hogyan viselkednénk adott helyzetben. Felvennénk a kesztyűt az ádáz betegséggel szemben vagy inkább a homokba dugnánk a fejünket? 

Mindenképpen azt mondanám, hogy érdemes elolvasni a könyvet. Mert nemcsak az Alzheimer-kórról szól, hanem családról, szeretetről, bánatról, örömről és túlélésről - nem mellesleg pedig több erkölcsi kérdést is fölvet. Amikor az ember ilyen könyvet olvas, elgondolkodik - legalább néhány pillanatra -, hogy milyen szerencsés is, és a napi problémáink értelmetlenné válnak. Ez nem az a fajta könyv, ami végig tart egy bizonyos szintet, és a végén jön a ,,szomorú rész". Nem, én folyamatosan úgy éreztem, hogy majd elszorul a szívem, végig nézni ahogy szó szerint elsorvad Alice agya, nagyon nehéz volt, főleg úgy, hogy Alice nagyon szerethető karakter volt. Mégis azért a könyv során sokszor, és a legvégén is kaptunk rengeteg pozitív hozzáállást, egy kis reményt, boldogságot, hogy meg lehet birkózni a betegséggel,  ha a család mellettünk áll, még akkor is ha megszakad az ember szíve. Remek könyv!

Értékelés: 5/5*

Tudtad-e?

-Lisa Genova nagymamáját is Alzheimer-kórral diagnosztizálták a nyolcvanas éveiben, többek között ez inspirálta az írónőt a könyv megírására.
-Az írónő maga is a Harvardon végzett, idegtudományból szerzett PhD-t.
-Lisa a könyv megírása során folyamatosan tartotta a kapcsolatot korai Alzheimer-kórban szenvedő betegekkel, ami szintét sokat segített neki a történet egyes részleteinek kidolgozásában.
-A könyvből egy nagyon is sikeres filmet is készítettek, Julianne Moore játszotta Alice-t, aki 2015-ben megnyerte az Oscar-díjat a legjobb női alakításért, emellett pedig a Golden Globe-ot és a BAFTA-díjat is hasonló kategóriában. 

A film előzetese