Fülszöveg: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.Aztán a srác megszólalt.Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Röviden a történetről: Katy új városba költözik, ahol egyetlen szomszédja a kedves Dee, aki mindennél jobban vágyik egy"normális" barátnőre, és a bunkó, de szexi helyes Daemon, aki hát.. bunkó.. és próbálja távol tartani magát Katytől. Katy nem érti, hogy miért ilyen vele a fiú, miközben húga egyenesen imádni való. Aztán kiderülnek a miértek. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Deamon és Dee (és még páran) földönkívüliek, vagy fényemberek ha így jobban tetszik. Fénysebességgel mozognak és mindenféle különleges képességük van. Mikor Katy rájön a dologra (Daemon meggyógyítja), már minden a feje tetejére áll, a két fiatal mindig eltávolodik, majd visszatalál a másikhoz. És elkezdődnek a kalandok: érzéseikkel, bocsánat Arumokkal való küzdelem, Katy megmentése, iskolai bál.. ilyesmi. A lényeg, hogy a történet nagyon dinamikus, gyorsan halad előre, csak végszükség esetén lehet letenni a kezünkből.
Mint mondtam mindkét szereplőt nagyon csípem. Katy örök kedvenc számomra, és nem csak azért mert blogot ír :) Ő nagyon erős, vicces (ami nálam mindig pluszt jelent) és nem fél szembeszállni az arumokkal (és Deamonnal). És ott van Deamon, akit egyik percen utálok, a másikban imádok. Persze azért valahol megértem miért olyan amilyen, és ahogyan gyakran ő is említi ez hozzátartozik a imidzséhez :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése